2019. máj 09.

Stoppolás egyedül nőként

írta: Szandi118
Stoppolás egyedül nőként

comrade-2280932_1280.jpg

Magával ragadó interjú a Félelem és kényelem bloggerével, aki világgá ment, hogy megtalálja önmagát. Miközben határait feszegette, olyan kérdésekre talált választ, mint: Lehet-e a veszély relatív? Miért édemes néha nem a józan észre hallgatni?
Ha kíváncsi vagy a nem hétköznapi, gondolatébresztő interjúra, olvass tovább! ;)

 

Mi vonzott a stoppolásban?  

Ez az egész onnan indult, hogy mindig is izgatott a gondolat, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki olyan bátor legyen, hogy merjen stoppolni. Ennél a pontnál viszont el is halálozott a történet, mert meggyőződésem volt, hogy én soha, semmilyen körülmények között nem leszek képes egy ilyen útnak a bevállalására.

Aztán mégis belevágtál.. :) Hogy indult a stoppos karriered?

Legelőször az önkéntes évem alatt találkoztam olyanokkal, akik már csinálták. Mondanom se kell egészen más minőségű inspirációt kaptam élő, húsvér, emberi lényektől, mint videókból vagy blog bejegyzésekből. És itt találkoztam először olyanokkal is, akik kaphatóak voltak ilyen „őrültségekre”, így az ottani lakótársaimmal meg is lett az első pár száz kilométerünk. Ennek hatására lett egy elhatározásom, hogy abban az évben meg lesz a 6000 km. Szép, nagy, kerek szám, éppen ideális ahhoz, hogy úgy érezzem, kipipálhatom ezt az élményt a bakancslistámról.

Wáo, az merész vállalás elsőre. Hogy sikerült teljesíteni?

Ez végül úgy valósult meg, hogy amikor a végéhez közeledett az önkéntes év, akkor már elkezdtem itthoni programokat keresni, hogy visszarázódjak a pesti létbe és így ismerkedtem meg egy lánnyal. HungaroHitchre jelentkeztem és a szervezők vele kapcsoltak össze, mert ő is partnert keresett a versenyre. Elkezdtünk csetelni és egyszer csak megkérdezte, hogy ő amúgy igazából egy Észak-európai körutat tervezett, van-e kedvem vele menni… Volt.

2.jpg

Miből gondoltad, hogy ez működni fog?   

Racionalitást, azt ne keress benne, ez nem az a műfaj. Pontosabban van benne, de ez nem az, amit a hétköznapokban használunk. Ez a szív racionalitása. Intuíció. Amikor megbízol a megérzésidben annyira, hogy képes leszel „bevállalni” dolgokat. Az egyik legelső írásom, a Racionalitás irracionalitásában írtam.

Hogy ő honnan gondolta, hogy ez működhet, arról fogalmam sincs. Hogy én honnan gondoltam, hogy működhet? Nagyon akartam, ennyi. Biztos voltam benne, hogy egyedül képtelen lennék egy ilyen utat megcsinálni, így örültem, hogy ez a lehetőség kb az ölembe pottyant.  Ráadásul az önkéntes év miatt, csak 150 eurót tudtam rászánni erre az útra. Elképzelésem se volt, hogy ez meddig és mire lesz elég.

Szóval elindultatok.. Két szinte idegen ember, egy viszonylag hosszú út előtt. Sikerült hamar összecsiszolódni?

Valóban, együtt indultunk. Viszont mint említettem, friss volt az ismeretség. Indulás előtt egy hónappal kezdtünk el csetelni, három héttel később találkoztunk talán kétszer, majd úgy egy hét múlva indulás. Két héttel később pedig már egy kanál vízben is meg tudtuk volna fojtani egymást :D Az út végén pedig ismét találkoztunk, akkor volt nagy visongás és egymás nyakába borulás. Szóval úgy körülbelül másfél hónapot stoppoltam egyedül. Meg aztán pár évvel később, amikor a Caminot sétáltam végig, akkor is az óceán partjáról egyedül jöttem Pestig.
eva_1.jpgEzek szerint az út nagy részén egyedül mentél. Hol váltatok ketté és mi vett rá, hogy egyedül folytasd tovább?

Litvániában váltunk ketté. Ez is egy nagyon szerencsés eset volt, mert egy hippie közösséget mentünk meglátogatni. Így nem volt akkora pofára esés, mert bárkihez oda tudtam menni tanácsot kérni. 3-4 nap azért kellett, amíg magamhoz tértem – viszont itt az órákat is hónapokban mérik, annyira intenzív a tér és a benyomások. Annyi felismerésem és megértésem volt ebben a néhány napban, mint az előtt sose. Ezek miatt a felismerések miatt voltam képes újra talpra állni és beleállni ebbe a szituációba. És a mai napig ehhez az élményhez nyúlok vissza, ha megint nyomott hangulatba kerülök.  

Minden kezdet nehéz..” szokták mondani.. Milyen volt egyedül elindulni a nagyvilágba?

Augusztus 6-án indultam el újra, immár ténylegesen egyedül. Elképesztő érzés volt így a saját lábamon állni, saját célokat követni (ekkor jöttem rá, hogy valójában sokkal szívesebben mennék Franciországba) és teljesen magamra hagyatkozni egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Ezt az energia löketet nagyon nehéz körbe írni. Fent és lent fénysebességgel váltogatta egymást és minden egyes héttel, mintha tíz év élettapasztalatát halmoztam volna fel. A kedvenc élményeim Olaszországhoz kapcsolódnak, mert itt fogyott el teljesen a pénzem.

A semmi közepén, elhagyatott falvak között sétáltam és azon röhögtem, hogy még ha lenne is pénzem nem tudnám hol elkölteni. Az is eszembe jutott, hogy Pinteresten pont ilyen vadromantikus, inspiráló idézetes képekre csorgattam a nyálam, most meg csak a szememet forgatom, mert senki nem vesz fel és vadmálna túladagolásban szenvedek, mert csak azt tudom enni az út szélén lévő bokrokról.

ez_a_ket_nap_ilyen_kis_elhagyatott_utakon_meg_falv2akon_keresztul_felejthetetlen_volt.jpg

Olaszországban az volt a furcsa, hogy szinte senki sem vett fel úgy, hogy rendesen stoppoltam volna. Két hét alatt két darab nagyon cuki emberke volt, aki megállt nekem. Ennek ellenére végül is kialakult az, hogy hogyan tudok még is haladni. Egész egyszerűen az utcán ismerkedtem. Megszólítottam embereket, hagytam, hogy megszólítsanak. Ezt nem tudom máshogy körbeírni, de tulajdonképpen az történt, hogy kieresztettem az érzékelő csápjaimat és hagytam magam kapcsolódni emberekkel. Őszinte leszek, be voltam szarva rendesen. Ilyen bepánikolásokat és sírógörcsöket még soha azelőtt és azóta nem éltem át. Viszont az, hogy megtanultam kezelni és keresztül menni ilyen mélypontokon, ez adja a mostani lelki stabilitásom alapját. Ma már a biztonságérzetem nem a külső körülményeimtől függenek, hanem abból a tudatból táplálkozik, hogy van elég belső erőm megoldani a különböző kihívásaimat (leánykori nevén, problémáimat…)  

Hadd foglaljam össze az eddigieket. Tehát 150 euróval elindultál egy észak-európai körútra valakivel, akit gyakorlatilag nem ismertél, majd ketté váltatok. Visszafordultál Franciaország felé – még csak nem is hazafelé, menetközben elfogyott a pénzed, ettől függetlenül az érzékelő csápjaidra hagyatkozva tovább folytattad az utat és most azt mondod, hogy ez az élmény az alapja a mostani lelki stabilitásodnak… Ha a belső stabilitás hiányzott, nem lett volna egyszerűbb pszichológushoz menni, mint ilyen veszélyeknek kitenni magad?     

A pszichológusnak is meg van a maga helye és ideje, de ahhoz, hogy a külső segítség hasznos és hatékony legyen, annak az alapja, hogy a belső törekvés és szándék is meg legyen. Belőlem akkoriban éppen ez hiányzott. Évekig járhattam volna terápiára, minimális eredménnyel. Cserébe olyan helyzeteknek tettem ki magam, amiben formálódik a személyiségem. Amikor elindultam, én azt a szándékot fogalmaztam meg, hogy önmagam felé forduljak és megismerjem a képességeimet, határaimat. Nekem ez lett a terápia.

Másrészt ez az út adta vissza nem csak a saját magamba, de az emberekbe vetett bizalmamat is. Egyik oldalról vannak rossz szándékú emberek is. Itt jön a képbe az, hogy mennyire tanulsz meg ráhangolódni, ráérezni másokra és ennek megfelelően, mennyire tudod megtartani a saját teredet (nemet mondani). Másik oldalról pedig ott vannak a jó szándékú emberek, akik örömmel segítenek és vesznek részt egy fuvarral, szállással, inspiráló beszélgetéssel vagy bármilyen más módon az utadban. Ezt pedig semmilyen más módon nem lehet megtapasztalni, csak úgy, hogy ha kiteszed magad ezeknek a helyzeteknek.
satorozas2.jpgAz meg, hogy mi a veszély, értelmezés kérdése. Valóban meg lehet élni veszélynek a kiszolgáltatottságot, de nem veszélyesebb-e az, ha nem mersz belevágni új dolgokba csak azért, mert félsz? Meg lehet élni veszélynek az olyan helyeket is, ahol nem ismersz senkit, de nem veszélyesebb-e az, hogy éveken keresztül ugyanolyan típusú, gondolkodású emberekkel veszed körbe magad? Meg lehet élni veszélynek az őszinteséget is, de nem veszélyesebb-e hosszútávon, ha csak azt mutatod magadból, amit a másik látni akar?

Szóval a stoppolást egyfajta terápiaként írnád fel a hasonló problémákkal küzdő embereknek?

Nem azt mondom, hogy mindenki stoppoljon. Inkább azt, hogy merjetek belevágni olyan dolgokba, amikhez affinitást éreztek, de féltek tőle. Tehetséget, örömöt, életcélt ennek a keresztmetszetén lehet találni. A belső késztetés mutatja azt, hogy miben leled örömödet, a félelem azt, hogy miben kell fejlődnöd, az életcél pedig ezeken az akadályokon való túljutásból bontakozik ki.

 

Az interjú következő részében Barbi útjának részleteivel ismerkedhettek meg. Egy kis ízelítő:

"..a komfort zóna nem is olyan rossz, ha jól használja az ember..."

“Az állomáson aludtam és az egész út legszürreálisabb élménye volt. A váró egyik oldalában a feketék, másik oldalában a fehérek.”

...A beszélgetéseink kezdtek házassági tárgyalásba torkollani. Arról győzködött, hogy miért ő az ideális választás a számomra, én pedig arról, hogy ő miért járna rosszul velem…

Addig is olvassátok el Barbi többi történetét a Félelem és Kényelem blogon!

ez_a_teljes_ut_terkepen.jpg(a teljes út térképen)

Szólj hozzá

blog interjú utazás külföld beszámoló európa önismeret egyedül stoppolás stoppos Olaszország Franciaország nőként TravelX Félelem és kényelem